In memoriam
Még egyszer utoljára benyitottam a nagyszüleim szobájába. Ez volt az a hely, ahol mindíg menedékre találtam gyermekkoromban.
A szoba csendesen őrzi az emlékeket. Bár a nagyszüleim már nincsenek közöttünk, de a szoba érintetlen maradt. Mint egy szentély, ahova ha betér az ember, nyugodtság keríti hatalmába.
Az ajtó bal oldalán szépen megvetett ágyon a díszes takaró alatt párnák és dunnák pihennek. A felvetett ággyal szemben, a szoba közepe felé nagyszüleim ágya van. Egész életükben hívő emberek lévén, a kis éjjeliszekrény őrzi a református énekeskönyvet, bibliát, imádságos könyvet és egy,egy fekete-fehér fényképet. A nagyapám ágya mellett egy kisfiút ábrázol, amint összekulcsolja kezét és a következő esti imádság van a kép aljára írva: ,,Én istenem, jó istenem, becsukódik már a szemem...”, a nagyanyám mellett pedig egy kislányt ábrázoló kép aki az ég felé emeli tekintetét a következő imádsággal irva: ,,Összeteszem a két kezem, úgy kérem a jó Istenem...”. Az ajtóval szemben egy ágyneműtartó, mellette egy karosszék. Aztán a szekrénysor és a sarokban egy régi faragott fogas, amin még most is ott van nagyapám zakója, kalapja. Nem is értem, miért őrizték igy meg. Talán tiszteletből vagy csak nem akarták az emlékeket háborgatni. Némi fényt a szomszédos udvarra eső falba berakott űvegtégla ad, és hogy friss levegőt is engedhessenek a szobába egy kis ablakot azért engedélyeztek betenni.
Leülök az ablak alatti karosszékbe ahol nagyanyám a kelim hímzést mívelte nagy szakértelemmel és csodálatos munkák kerültek ki a kezei alól. Becsukom a szemem. Jó itt lenni. Úgy érzem, mintha újra gyermek lennék és megrohannak az emlékek. És hogy mit látok? Egy kislányt, aki alíg várja, hogy a frissen fejt tejet egyenesen a sajtárból ihassa. Úgy könyörögtem a nagyanyámnak, adjon néhány kortyot. Még most is a számban érzem a friss tej izét, és próbálom kis kezemmel én is tartani a tejjel teli sajtárt. Aztán az élmény, ahogy szilva lekvár befőzésekor megpróbálom én is kavarni a rotyogó lekvárt az üstben. Hallom ahogy a felnőttek figyelmezőn szólnak, vigyázzak, nehogy rám csapjon a forró lekvár. Aztán egy erős kezet érzek. A nagyapám segít, hogy könnyebben menjen a munkám.
Imádtam a nagyanyám főztjét. Gyermek fejjel úgy gondoltam, talán nincs is jobb gazdasszony nála. Nem volt mindig hús az asztalon, nem is követelőztünk miatta. Nem volt válogatás. Amit elénk tettek, azt kellett enni. Csendben. Még az ételnek is kijárt a tisztelet.
És az emlékképek egyre csak jönnek. Hisz gyermekkorom nagy részét itt töltöttem míg nem lettem óvodás. Mikor sírásra görbűlt a szám, hogy mikor mehetek haza, nagyanyám vigasztalt. Megfogta az egyik kezem és az újjaimon számolta a napokat. A kis újjam volt a péntek. Az a nap, mikor a szüleim jöttek értem. Akkor megnyugodtam és minden nap megkérdeztem, melyik újjam napja van. Kicsit mosolygok most magamban, de ez akkor életbe vágóan fontos dolog volt.
Emlékszem, mikor nagyapám egyszer elvitt magával a mezőre szénát takarni. Igazi nagylánynak éreztem magam és boldog voltam, hogy engem visz. Felpakoltunk enni és innivalóval és kibicikliztünk a határba. Kaptam egy gereblyét és megmutatta, hogyan forgassam a szénát. Munka közben meg pihentünk, beszélgettünk, nevettünk. És hogy miért emlékezetes ez a számomra még most is? Mikor már majdnem befejeztük volna a munkát, fekete felhők gyülekeztek felettünk. Hagytuk az egészet és haza indúltunk. Nem úsztuk meg szárazon. Bőrig ázva értünk haza. Akkora mennyiségú eső esett, hogy az orromig sem láttam és levegő után kapkodva próbáltam hajtani a biciklit. Otthon aztán forró fürdőt parancsolt nagyanyám és meleg tejet adott.
Nem múlt el úgy vasárnap, hogy ne vittek volna el a templomba. Előtte mindíg imádkozott nagyanyám. Olyankor nem volt szabad zavarni. Volt, hogy tiszteletben tartottam, de volt olyan is, amikor nem tudtam parancsolni gyermeki kiváncsiságomnak. Elé álltam és figyeltem, vagy megpróbáltam utánozni. Ő minden körülmények között komoly maradt.
Nagyapám korábban ment a templomba, mivel kántorkodott és az énekeket meg kellett beszélnie a lelkipásztorral. Mire mi mentünk, már az orgona mögött űlt a karban és játszotta az éneket. Hangja erős volt és tiszta. Büszke voltam rá. Sokszor felmerészkedtem hozzá és fegyelmezetten hallgattam én is az istentiszteletet.
Az emlékekbe merűlve, észre sem veszem mennyire elszaladt az idő. Kint lassan besötétedik, de ez engem most nem zavar. Jó újra gyermeknek lenni és itt érezni Őket a közelemben és a szívemben.
(folyt. köv.)