Akkor én most tolószékbe kerülök?
Kicsit félve hivtam fel beszélgető partneremet. Bár régóta ismerjük egymást, nem tudtam hogyan reagál majd arra, amit kérek tőle. Félelmem alaptalan volt, a tőle megszokott kedvességel és közvetlenséggel egyezett bele, hogy elmondja történetét.
Mónika ápolt, csinos, fiatal nő. Bár nem készült pedagógusnak, a sors mégis közbeszólt. Családja után munkája tölti ki napjait. Betegsége hat évvel ezelőtt kezdődödött kettőslátással. Azonnal felkereste körzeti orvosát aki szemorvosi vizsgálatot rendelt el. Megkönnyebbülve fogadta a hirt, nincs komoly baj. Szemorvosa mégis úgy döntött szükségét látja egy neurológiai kivizsgálásnak is. Sajnos a neurológus sem ismerte fel azonnal a tünetek hátterét, azért mégis elvégeztetett egy CT vizsgálatot. Az ott szerzett eredmény sem mutatott semmiféle elváltozást. Mondhatjuk, hogy megnyugodva vette tudomásul az akkori tényt, vitamingyógyszerekre van szüksége. Így telt el a következő egy év aránylag tünetmentesen.Betartotta az utasitásokat, szedte az orvos által ajánlott vitamin készítményeket. Dolgozott, családjának és munkájának szentelte napjait. Természetesen voltak jobb-rosszabb időszakok,de úgy gondolta ha mindent úgy csinál ahogy az orvos ajánlotta, nem lehet semmi baj. Egy évélteltével valami mégis megváltozott. Újra kezdődtek a tünetek és ami megrémisztette a látászavarhoz és a gyengeséghez már végtag zsibbadás is társult. Azonnal felkereste újra a neurológusát. A sikertelen kivizsgálás után úgy döntött tovább küzd és újabb szakorvoshoz fordúlt. Végül egy MRI vizsgálat eredménye után szembesült a hirrel, mégis nagy a baj. A diagnózis Sclerosis multiplex. Egy világ omlott össze benne és csupán csak egyetlen kérdést tudott feltenni: „Akkor én most tolószékbe kerülök?„ Orvosa természetes őszinteséggel beszélt a betegségről és megnyugtatta, ha időben elkezdik a kezelést megelőzhetik azt amitől Mónika annyira félt. Nehéz időszakok következtek.
Vizsgálatok sorozata vette kezdetét. Kitartóan tűrte és egyezett bele orvosa utasitásaiba. Mindíg ugyanaz a gondolat foglalkoztatta: kitartani és nem feladni. Sokat jelentett számára családja támogatása. Szemében ott volt a félelem, mi van ha mégis sikertelennek bizonyul a kezelés.Hallott már erről a betegségről, de sok jót és biztatót még senkitől. Mindent megtett, hogy még többet tudjon meg arról, mi várhat rá. Könyveket, szaklapokat kezdett olvasni. Egyre többet és többet akart tudni. Hitte, hogy van segítség. Ahogy elkezdődött a kezelés nem maradt más hátra, mint várni. Várni az eredményt, a végkimenetelt.
Első lépésként, bele kellett egyeznie a hormonkezelésbe melyet infúzió formájában kapott, természetesen szigorú orvosi felügyelet mellett. Később injekciót írtak fel, amit már ő adott be saját magának.. A Betaferon nevű injekciót két éven keresztül szúrta. Közben tovább dolgozott. Nem adta fel a munkáját. Tudta a mozgás sokat segít, így aktívan vette ki részét az iskolai életből. Kirándulásokat szervezett kis tanítványainak, sokat sétáltak a természetben, Volt, hogy így tartották meg az órákat amit mindannyian nagyon élveztek. Tisztában volt vele, kétszeresen is jót tesz. Elsősorban „öngyógyitás„ volt a cél, másodsorban a természet szeretetét adta igy át a gyerekeknek. Családja mindenben támogatta és támogatja mind a mai napig. Bár nem tünetmentes a reményt soha nem adta fel és nem adja fel azóta sem. Két év után újabb fordulóponthoz érkezett. Újabb vizsgálatok következtek, melynek során kiderült az ez idáig tartó kezelés nem hozott eredményt. Remény és csalódottság örökös körforgásában élt a további években. Újabb injekció, amit minden nap szúrt. Sajnos egyre gyakoribbak voltak a rosszullétek is, így újabb és újabb gyógyszereket kapott. Ahogy mesél, nézem az arcát. Szemében ott van a küzdelem és a remény. Azt mondja, soha nem gondol arra, hogy feladja. Annyi minden van, amiért érdemes küzdeni, család, rokonok, barátok,kollégák. Akiknek szintén sokat köszönhet. Rendszeresen részt vesz a kontrollvizsgálatokon.
Bár látszatra tünetmentes, a legutóbbi gyógyszeres kezelés és MRI vizsgálat után úgy tűnik betegsége tovább fokozódik. Az egyensúly problémák megnehezítették az életét. Kellemetlen érzés volt számára, mikor az utcán munkába menet vagy épp egy nagyobb bevásárlás közepette úgy érezte, mindenki őt figyeli, bár ez csak az ő gondolataiban merült fel. Ekkor gondolt először a természet gyógyító erejére. Hátha sikerül. Különféle ételkiegészítőket,teákat és kávét kezdett el fogyasztani, mint ligetszépe olaj és sárgabarackmag olaj. Napi rendszerességgel fogyasztja a ganodrema gomba kávét és kíséretként gyógyteákat fogyaszt. A hatás nem maradt el családja legnagyobb örömére. Bár néha úgy látják túl hajtja magát és teljesen természetes számukra, hogy aggódnak érte, de ő csak legyint. Győzelemként élte meg, hogy egyre magabiztosabban lépett ki az utcára. Újra mosolyog és bátran néz az emberek szemébe.
Pozitívan gondolkodik, a mának él. Minden új nap ünnep a számára. Most ott tart, hogy három hét gyógyszerszünet után egy új készítményt kapott, amit Szlovákiában két éve még csak kísérleti gyógyszerként alkalmaznak és a kísérletbe bevont betegeknél pozitív eredményeket tapasztaltak. Tudja, rengeteg sorstársa van és azzal, hogy elmondta történetét bízik abban, hogy sok embernek segít. Segíteni szeretne, hogy ne adják fel a reményt, hogy van kiút csak bízni kell. Elsősorban önmagukban, hogy képesek leküzdeni a betegség okozta nehézségeket. Hat év hosszú idő, mondja Mónika. A kezdeti megpróbáltatások és az eddig szerzett tapasztalatok után sem vesz tudomást betegségéről és ez szerinte nagyon sokat számit. Soha eszébe sem jut, hogy talán másképp is lehetne.
Bizakodva néz a jövőbe. „Ha egy teljesen egészséges ember leül a foteljába, és hagyja magát kiszolgálni, egy idő után, az ő izmai is elsorvadnak. Úgy gondoltam, hogy annak, akinek SM- betegsége van, amennyire csak erejéből telik, mindig tevékenykednie kell, fizikailag és szellemileg is - nálam ez vált be“.