Amikor a lélek beteg
„Ha a tengerentúlon valaki bevallja, hogy nincs terapeutája, a kijelentés nagyjából azzal egyenértékű, mintha azt árulta volna el, hogy nem mosakodik.“ – olvastam egyszer. Foglalkoztatni kezdett a kérdés és elgondolkoztam azon, vajon nálunk miért keresik fel az emberek a pszichológust vagy épp a pszichiátert. Mit várnak tőlük, mi az amiben ezek a szakemberek segíteni tudnak? De az is eszembe jutott, fel merik-e vállalni azt, hogy nekik erre szükségük van. Talán félnek a reakciótól, hogy nevetségesnek találják őket, hogy összesúgnak a hátuk mögött és nem utolsó sorban tartanak a kellemetlen megjegyzésektől is. Ezért inkább magukba fordúlva „szenvednek“ tovább, cipelik a lelki terhet és ragaszkodnak saját elveikhez, miszerint nem fogják egy idegen embernek kibeszélni a problémáikat. Ezért inkább marad a szomszéd, munkatárs egy barát akinek megnyílnak. Akik tanácsot adnak, példálóznak, hogy az egyik ismerősük ezt igy vagy úgy oldotta meg vagy épp tanácstalanul hallgatják végig a szünni nem akaró panaszáradatot.
Néhány hónappal ezelőtt jómagam is átéltem ezt az érzést. Betegségem és a munkahelyi stressz is rámnyomta bélyegét így saját elhatározás volt, hogy szakemberhez fordúljak. Miközben a rendelő felé tartottam csak arra tudtam gondolni, nehogy összefussak akár egyetlen ismerőssel. Mert ugyebár micsoda szégyen lesz ha kitudódik, hogy én is itt voltam. Csak a padlót néztem és gyorsan kerestem egy üres széket ahová leülhetek. Néhány perc elteltével egyre többen jöttek barátságosan köszöntek és helyet foglaltak mellettem. Ők már tudták időbe telik míg sorra kerülnek így lassan kialakulni látszott egy közvetlen akár barátinak is nevezhető beszélgetés. Beszélgetésük témája felkeltette érdeklődésemet, így hát szorongásomat leküzdve figyelni kezdtem őket.
Egy középkorú hölgy szomorúan mesélte, hogy néhány hónappal azelőtt veszítette el férjét. Három gyermeket neveltek együtt akik már mind kirepültek a családi fészekből így ők már csak ketten maradtak és várták mindíg nagy szeretettel a messzire szakadt gyerekeiket. A társ hirtelen halála mindenkit megrendített. Egy ideig még a gyerekeik is maradni tudtak de aztán mindannyiuknak haza kellett utazniuk. Ahogy teltek a napok úgy lett egyre nehezebb a helyzet. Bár a munkája elterelte a figyelmét de amikor haza ért csak az üres lakás várta. „Egyre csak sírtam, semmi nem érdekelt, már a szomszédokkal sem beszélgettem és a háztartást is hanyagolni kezdetem. Úgy éreztem nincs miért dolgoznom. Hosszú időbe tellett, mire elfogadtam, hogy segítségre van szükségem. És ezt a gyerekeknek köszönhetem. Bár ők jöttek, vigasztaltak, néha hétvégeken is maradtak, de ettől még nem lett jobb a helyzet. Én nem vagyok őrült csak gyász és a fájdalom van bennem! Miért nem érti ez meg senki?! - keltem ki magamból mikor arra kértek keressek fel egy szakembert „Ahogy zajlik a terápia, úgy érzem magam egyre felszabadúltabbnak és kezdem magam ősszeszedni mind lelkileg, mind pedig fizikailag. Nem bántam meg semmit és most már hálás vagyok a családomnak.“
Meglepődve figyeltem, mikor a mellettem ülő kismama beszélni kezdett. Az első terhessége minden probléma nélkül zajlott és nagyon várták már, hogy eljöjjön a nagy nap. Annyira vágyott már az anyaságra, megakarta élni a csodát és karjában tartani gyermekét. Sajnos nem minden az elképzelései szerint zajlott és míg sokan mások szép emlékként idézik fel azt a bizonyos napot, ő ezt nem igazán mondhatta el akkor. A szülés után nehezen tudta magát összeszedni és kíséretként más egészségügyi problémák is előjöttek. Úgy döntöttek nem vállalnak több gyereket. Aztán ahogy teltek az évek egyre többet beszélgettek a kistestvérről. Ahogy közeledik a szülés ideje, úgy lett újra úrrá rajta a régi félelem és szorongás. Ők a férjével együtt döntötték el, hogy felkeresik a szakembert. „A lányom már nagyon várja és persze a szüleink is a kistestvért. Aggodalomra most csak az ad okot, hogy már sajnos túl vagyok azon az úgymond ideális életkoron ami a szülést könnyebbé teszi. Bár mi még csak most kezdtük a terápiát de bizok benne, hogy segiteni tud az orvosom.”
„A fiam hiperaktiv“ – kapcsolódik be a beszélgetésbe az egyik anyuka. „Az óvodában egyszerüen nem bírnak vele. Nem figyel a tanitónénire, rohangál és a kinti séta is egy rémálom. Legutóbb mikor érte mentem a tanító néni megkért, keresek fel egy szakembert mert ők már mindent megpróbáltak de sikertelen volt minden igyekezet. Természetesen rosszul esett amit mondtak, de mivel otthon is hasonló volt a helyzet rábólintottam a kérésre. Felkerestük a gyermekorvost és most itt vagyunk. Hosszú folyamat lesz, figyelmeztetett bennünket az orvos, de úgy érzem megérte belefognunk.”
„Egész életemben dolgoztam“ – folytatja a beszélgetést egy ötven év körüli férfi. „Aztán engem is utolért a nagy változások szele. Megszünt a cég ahol dolgoztam és mindenkinek felmondtak. Néhányan külföldön próbáltak meg munkát szerezni, kisebb nagyobb sikerrel. Én úgy gondoltam értek néhány dologhoz és nem lesz nehéz munkát találnom. Sajnos nem így alakult és az életem is megváltozott. Szégyellem bevallani, de egyre többet jártam el otthonról és természetesen az ivócimborák is megtaláltak – vagy én őket. Persze, hogy jól éreztük magunkat. Semmi gondunk nem volt. A családom próbált jó útra téríteni, de egyre kevesbb sikerrel. Az unokám születése sem tudott megváltoztatni bár rajongtam érte. Egyik alkalommal, mikor a gyerekeim meglátogattak és én az ölembe vettem a kis unokámat a fiam minden szó nélkül oda jött és kivette a kezemből. „ Amig nem változtatsz az életeden addig ez igy lesz” – mondta és elvitte tőlem. Akkor mintha kést szúrtak volna a mellkasomba. Néhány nap gondolkodás után én magam kerestem fel a házi orvosomat és őszintén elmondtam neki, miben kérem a segitségét. Azonnal intézkedett. Először kórházi kezelésen estem túl de most már csak terápiákra járok. Jó úton haladok és büszke vagyok magamra, hogy sikerült. Azt is tudom, sokan vannak akik nem ezt az utat választják. Ma már csak sajnálni tudom őket. “ Aztán arról kezdtek el beszélgetni, ki mikor merte elmondani ismerősének vagy egy rokonnak, hogy szakemberre van szüksége ahhoz, hogy ezeken a lelki problémákon túljusson. Mert sajnos elfogadott tény, hogy az emberek többsége úgy gondolja, ez szégyellni való dolog.
Hosszú csend következett. A váróterem lassan megtelt. Jöttek idősek, fiatalok, nők, férfiak és anyjuk kezét szorongató gyerekek. Most már felismertem, ki az aki először jön és ki az aki már máskor is járt itt.
Vajon mit veszít az ember azzal, ha odáig jut, hogy a szakítását, a munkahelyi áthelyezését (vagy elvesztését), a stresszhelyzetét, betegség okozta lelki traumát vagy éppen a sorozatos iskolai zaklatást a diáktársaktól nem tudja terápia segítsége nélkül „feldolgozni“? Mert az igazi probléma akkor alakul ki igazán, amikor hagyjuk magunkat elveszni és ennek sok esetben sajnos tragédia a vége.