A gyermekem mentette meg az életem
Mi nők kreativak és erősek vagyunk. A legtöbb esetben ránk hárúlnak bizonyos feladatok. Mint például ajándék vásárlás, lakás díszítés, meglepetések előkészítése, a gyerekeink farsangi jelmezének kitalálása és kivitelezése vagy egy örömhír bejelentése. Erősek vagyunk, mert bármilyen nehézséget is gördít útunkba az élet, azt mindenképpen megoldjuk, átvészeljük. Már nagyanyáink idejében is azt vallották a ház három sarkát az asszony tartja és csak egyet a férfi. És bár sokat feljődött azóta a világ és a világnézet azért a nők szerepe nagyrészt még mindíg fontos bármilyen téren.
Egy nő egyik leghőbb vágya, az anyaság megélése. Persze az örömhirt az utód érkezéséről minden nő másképp közli élete párjával Vannak akik meglepetésként egy pici kis cipőcskét tesznek párjuk elé és várják a reakciót, vannak akik romantikus vacsorát készitenek és a megfelelő pillanatban mondják el az örömhirt és még sorolhatnám tovább a női kreativitás széles skáláját. Természetesen vannak helyzetek mikor a nő és kedvese együtt várják aggódva az eredményt kéz a kézben. egy orvosi rendelőben.
Melinda és férje egy átlagos házaspár. Mikor meg kértem, mondja el történetét attól tartottam kellemetlenül éri majd a kérésem. Azt mondta ő már ezt annyiszor kibeszélte magából, hogy ez számára már nem okoz nehézséget.
Természetes volt számukra is, hogy szeretnének majd egyszer gyerekeket. Sajnos nem ment minden úgy ahogy azt elképzelték, az ő közös életük kezdetén a sors váratlan akadályokat és nehézségeket gördített eléjük. Férje szervezetét egy kegyetlen betegség támadta meg ami miatt a reményt is elveszitették, hogy egyszer gyerekük lehessen. A feleség talpraesettségének köszönhetően és az időben elkezdett kezelések segítséggel sikerült leküzdeni a gyilkos kórt. Három év elteltével örömmel fogadták a hírt, Melinda várandós. A terhesgondozóban a vizsgálatok probléma nélkül zajlottak. Természetesen Melindának is voltak nehézségei ami bármelyik kismamánál előfordúl. Aztán a harmincharmadik hétben valami mégis megváltozott. Erős fájdalmat érzett. Tisztában volt vele, hogy még nem jött el a szülés ideje ezért felkereste nőgyógyászát. A fájdalmak egyre erősödtek és az ultrahang elvégzése után nőgyógyásza a mama és a magzat érdekében Melindát egy magasabb szintű intézménybe utalta. Ott aztán elkezdődött élete talán egyik legszörnyűbb időszaka. A szülést az orvosok próbálták visszatartani, ameddig csak lehetett, mind e közben rengeteg vizsgálaton vett részt. Volt, hogy az egyik ultrahangos vizsgálat alkalmával egy doktornő gúnyosan kérdezte meg tőle:“ Ugyan mennyit hízott a terhessége alatt, hogy ekkora pocakot növesztett?“ – és lenézően mérte végig. „ Nyolc hónap alatt nyolc kiló plusz. Ez talán olyan sok?“ Kérdeztett vissza és közben csak arra tudott gondolni, hogy a kisbabája egészségesen szülessen meg. Meséli Melinda még mindíg felháborodva az emlékeken.
Aztán egy hét vajúdás után az orvosok úgy döntöttek, császármetszéssel segítik világra a magzatot. Az azt követő időszak maga volt a pokol. „Mikor magamhoz tértem rettenetes fájdalmat éreztem. A hasamból mindenhonnan csövek lógtak. Aztán döbbenten vettem tudomásul, hogy nem csak egy átlagos császármetszésről volt szó hanem arról sokkal többről. Ugyanis egy császármetszés nem tart négy óra hosszáig. Mint azt később megtudtam a petefészkemen egy 20x14 centiméteres ciszta volt a vastagbelen pedig egy gyerekfej nagyságú daganat. Az orvos az is hozzátette huszonöt éves praxisa alatt még ilyen esettel nem találkozott és hozzáfűzte, hogy kolosztómiát kellett elvégezniük (a hasfalon történő bemetszés révén a bél kivarrása mellett képezett sztómián, cserélhető sztómiazsákokba ürül a béltartalom ).“ Megfordúlt vele a világ. És még hátra volt a várakozás nehéz időszaka, míg ismertetik vele az eredményt. Néhány nap elteltével minden orvosi vizitkor megkérdezte, tudnak-e már valamit. Válaszra sem méltatták, még csak azt sem közölték vele, hogy várnia kell még pár napot. Aztán egy újabb vizit alkalmával újra kérdezett. Végre tizenkilenc nap után választ kapott a kérdésére. Talán a harmadik ágytól fordúlt vissza az orvos és hanyagul odavetette, hogy az eredmények rosszak és folytatta tovább a vizitet. Mind e közben újszülött kisfiát a koraszülött osztályra vitték. Gondolatok sorozata kavargott a fejében. Hogyan tovább, vajon képes lesz-e megbirkózni az új helyzettel és persze a legfontosabb, hogy túl éli-e? A kötözéseket a nővérek végezték majd az utolsó nap megmutatták mit hogyan kell majd csinálnia. Otthon természetesen a család amiben csak tudta segitette és segíti a mai napig. Egyedül végezte el a kötözést és a stomia tisztán tartását, de arra, hogy bárhová is elmenjen otthonról gondolni sem mert. A férje mindíg melette volt és ha kellett ő is segített amiben csak tudott.
Aztán elkezdődött a fél évig tartó kemoterápia és mellette még rengeteg gyógyszert kellett szednie.
Ahogy beszélgetünk, nyílik az ajtó és egy gyönyörű, életre való kislegény szalad be hozzánk. Záporonak felém a kérdései. Mosolyt csal mindenki arcára és eldönti mellettünk marad, ő bizony nem megy át a nagyival a gyerekszobába. Leül és csak kérdez és még mielőtt válaszoéhatnék, komoly arccal mondja el aznapi élményeit.
Mikor aztán végül győz a nagyi rábeszélő képessége, tovább folytatjuk a beszélgetést. Nyolc hónap elteltével a stómiát visszavezették és most már minden úgy működik mint azelőtt. Bár kontroll vizsgálatokra folyamatosan járnia kell. Három év alatt négy műtéten esett át. Sajnos még messzemenően nincs vége a történetnek. Újabb problémák jöttek, újabb kivizsgálások kezdődtek és újabb gyógyszereket kapott. Az, hogy visszamenjen dolgozni szóba sem jöhet. A betegség, a kezelések és az újabb problémák miatt teljesen munkaképtelen lett. Megkapta a teljes nyugdíjat, miután beadta a kérvényt az igénylésre, de két év után megvonták tőle arra hivatkozva, hogy az alapbetegsége stabil állapotban van igy ma már csak 60% - os rokkantsági nyugdíjat kap. Minden nap úgy ébred, hogy hálát ad az életéért és azért imádkozik, hogy a következő nap is eljöjjön. Erős, gondolom magamban és gondolatban fejet hajtok előtte.
„Tudod, mindig két gyereket szerettünk volna, de hálásak vagyunk ezért az egyért is. Életet adtam és cserébe kaptam egy új életet. Mert ha nem ez a terhesség, talán rosszabbúl is végződhetett volna. Érte érdemes élnem!” – és most már látom a könnyeket a szemében.